Mert minden fal több falrakást takar,
mert minden fal kezdettől otthonos,
mert minden fal kezdettől otthonos,
mert kastélyfalak hiányaival
préri, puszta, sivatag, ugar
fel van szabdalva, mert tulajdonos
mindenki, aki követ kőre hányt,
s kőművesként is élte a hiányt,
mert malteros ruháján ott a folt,
hogy viszonyait az rendezze át,
s az elbitangolt és a birtokolt,
akár a volt s a másé-mégse-volt,
egyenlő rangra váltja föl magát,
mert minden más vasvilla-éjbe hull,
s ami rommá lesz, felmagasztosul,
mert falnak vetett háttal kell tovább
élni pusztában és sivatagon,
nézni kihamvadt kandallót s a fát,
mely félig égett és tükörbe lát,
s a fókuszban a régi fényfolyam
nem bír kitörni, melengetni se,
míg felszínén az árny lótusz-keze,
mert látni kell a sötét csarnokot,
az oszlopnál egy seprű elhever,
a múlt idő, mint porcelán, kopott,
nem tudnak külső fényt az oszlopok,
nincs, mit az ablak még halálra szel,
fagyott rügyekkel a cseresznyefák,
különlakozni nincs több külvilág,
mert a gránittömb a kapu előtt,
melyről lánc csüng a kockakőre le,
s a gálya, mely a tengerpartra nőtt,
ahol a szél nem ír homokredőt,
s nincs, aki eszmét társítson vele,
s az ottfelejtett fehér gyolcslepel
csak vérre gondol, másra úgyse kell,
s a falak alatt, az ásó nyomán
sorban vonulnak el a századok,
a templomon nem lebben néma szárny,
nem harsan hang a béna harsonán,
a próféta, akár a kő, halott,
a horizont a tengert elfödi,
Atlanti, Balti, Káspi, Földközi,
az ereket a nagy kéz rád köti,
lefognak az évezredes romok,
mozdulni sem tudsz, és a bábeli
csöndben magát rettegve átveti
a fényfolt, s az útszélen imbolyog,
ott, ahol végképp nincs már semmi nyom,
itt volt a bakter háza egykoron,
egy lépés: vérehulló fecskefű
és zöld hunyor emléke kőhöz ér,
s a kő alatt a kő is megfeszül,
és a tető cseréppé testesül,
s a harangszó mint tornyokon a bőr,
földön hunyor, kő, lépés, fecskefű,
mert rommá lenni mégsem egyszerű,
mert minden rom épséget álmodik,
s a toronytérbe úgy dől az idő,
hogy gazdátlannak azt sem látod itt,
ki a kőből jobb létre változik,
s új évezredig mondja el a kő,
hogy földje gyulladt, és álma lobos.
Mert minden rom kezdettől otthonos.
Gergely Ágnes